Veszprém már egy évvel ezelőtt kezdeményezte, hogy az eddigi vegyes fenntartású időszakot lezárva, átvehesse megyei önkormányzattól a Petőfi színház rá eső tulajdonrészét és fenntartási jogát. Időközben a törvényi lehetőségek ezt a folyamatot nem csak hogy elősegítették, de mintegy kötelezővé is tették, mivel az országban már csak négy színház működik ilyen formán, vegyes fenntartásban.
A változást közös sajtótájékoztatón jelentették be a színház előcsarnokában, ahol megjelentek a megye, a város és a színház képviselői és majdnem ugyanannyi újságíró is. Az újságírók nem tudtak róla, de nem is bosszankodtak miatta, hogy a ceremóniát álló fogadás zárta le. A kínos jelenetek (hogy stílszerű legyek), csak az után kezdődtek, mikor a sajtó munkatársai elkészítették külön interjúikat az illetékesekkel és élni akartak a felkínált lehetőséggel, magyarul a büfé asztalhoz „fáradtak”, amely még mindig pazarul ki volt bútorozva sonkatekercsekkel, kaszinótojásokkal és egyéb nyalánkságokkal. Az asztal mellett álló pincér ugyanis sorra figyelmeztette őket, hogy a sajtó munkatársai számára egy félreeső helyen „terítettek”, a másik asztal az övék.
– Kiírhatták volna.
– Sajnos táblát nem hoztunk.
Mit tehettek (tehettünk) mást, szégyenszemre odasomfordáltunk, ahol gépsonkás margarinos kenyér volt a fő fogás. Mivel az „urak” már rég elhagyták saját asztalukat és elegánsan társalogtak a talponállónak berendezett aulában, feltehető, hogy a mintegy harminc kaszinótojást (amiből talán egy hiányzott) inkább kidobásra szánták, mint sem odaadni „ezeknek”.
Természetesen nem a kaszinótojás fáj (amit elfelejtettem a falra kenni első felháborodásomban), hanem az elv. Csaknem harminc éves újságírói pályafutásom alatt egyetlen egyszer sem találkoztam hasonló eljárással. Ilyen megszégyenítésben most először volt részem. Eddig egyenrangú fél lehettem, bárkivel is készítettem interjút, bárhová is hívtak meg tudósítóként. Oké, előfordult, hogy nem a VIP, hanem a sajtósátor felé irányítottak, de az, hogy egy asztaltól elküldjenek, még nem. Nem tudom, ki volt az ötletgazda, de ilyen intim térben ezt a megkülönböztetést ilyen formában „rendezni”, nem csak jó neveltetésre nem vall, de az egykori gyerekszoba meglétét is jelentősen megkérdőjelezi. Azt a szót pedig, hogy diszkréció, zsenikém talán még nem is hallotta.
Sajnos, azok között, akik mindezt hallgatólagosan tudomásul vették, sok olyan ember van, akit mindeddig nem csak szakmai, de emberi kvalitásai miatt is nagyra tartottam. Olyan is van persze, akit nem. („Odatévedt” például az az ember is, aki mindenféle himi-humi cigánypolitika megtárgyalására szeretőstül állampénzen akart nyaralni az Azori-szigeteken…)
Kimondom azon kollégáim nevében is, akikkel már a helyszínen jeleztük rosszallásunkat a sajtótitkárnak: ezt nagyon elk…ták. Rendezésből elégtelen. Színházban talán értik mire célzok.
Cselédek lettünk mi újságírók, fizikailag is lenézett, elkülönítendő páriák, akikre csak akkor van szükség, ha valami jó hírt kell világgá röpíteni. Hát tessék: teljes egészében Veszprémé lett a Petőfi színház, minden anyagi gondjával és felelősségével együtt.
A többi…? Néma csend.
alekszejevics 