Elaludt az őrláng

Ilyenkor, tél közeledtével, a gázkazános-központi fűtéses lakásokban is egyre gyakrabban merül fel a kérdés, nem kellene-e „begyújtani”. Ez nálunk is a családfő feladata, tehát ugyanúgy, mint évek óta már annyiszor, megteszem a szükséges előkészületeket. Ellenőrzöm a víznyomást és kicsit utána töltök a rendszernek.
Tudni kell, hogy FÉG típusú kazánunk, már ha jól számolom, a harmincadik telét nyűvi, s ha nem is viharvert, de egyre többet vacakol velem. Például minden előzetes figyelmeztetés nélkül elalszik az őrláng. Egy darabig semmi gond, begyűjthetem a begyújtás utáni, az alfa hímnek kijáró elismerő pillantásokat, aztán egyszer csak: puff! Se kép, se hang. Gyufát elő, begyújtó gomb lenyomva tartva, termosztát, vízhőfok szabályozó rendben, 5…4…3…2…1, start! Megint megy egy kicsit. A gyufa és a türelmem fogy. Holnap megnézetem szakemberrel, persze az idei év leghűvösebb éjszakája elé nézünk, szombat este van, bár munkanap volt, holnap akkor is vasárnap lesz. Ez az egy, amit a jelenlegi kormány még nem törölt el a kétezer éves hagyományok közül.
Szóval, elaludt az őrláng, így nincs fűtés. A lakásunk, csak úgy, mint a társadalmunk, kezd kihűlni. Mert elmondhatjuk képletesen szólva, hogy magyar honban is elaludt az őrláng. Hehe. Nem is rossz. Miért olyan sz@r a hőfok nálunk? Mert elaludt az őrláng. Hiányzik az a kis valami, ami meggyújtja a társadalom lángját, ami a nép lelkét melengeti. Persze ez így talán kissé erőltetettnek tűnik, de ha végigvisszük a párhuzamot, talán kijön belőle valami. Mert mi kell ahhoz, hogy meleg legyen? Kicsit több szabadságvágy, a demokrácia iránti valódi igény. Ha belegondolunk, ezek mind gyúlékony anyagok… Nem szabad játszadozni velük. Főleg, ha túl sok van belőlük felhalmozva… Szóval kell egy őrláng is, ami időben meggyújtja a kiáramló gyúlékony anyagot, mielőtt bekövetkezne a robbanás. Most felbukkant a horizonton valami hasonló, ami talán működni fog. Úgy hívják, hogy Együtt 2014 Mozgalom.
Én meg hívok egy szerelőt.

Advertisements
Posted in Uncategorized | Leave a comment

Elkötelezett, vagy elvakult?

Sok szó esik manapság a választási regisztráció tervezett intézményéről. Politikusok, politológusok és önjelölt hályogkovácsok fejtik ki a témával kapcsolatban a véleményüket. Legtöbbjük szókészletében előfordul az „elkötelezett” kifejezés is, mikor az esélyeket latolgatják, kiemelve, hogy nagyobb esélyt a győzelemre azoknak a politikai pártoknak ad az előregisztráció, melyeknek „elkötelezettebb” hívei vannak. Nem vagyok filológus, de ebben az összefüggésben, tudni illik, bármi történjék is, kitartok egy „eszme” mellett, nagyjából egyet jelent az „elvakulttal”, azzal a különbséggel, hogy nem általában szűkül be valakinek a tudata (válik szinte vakká), hanem egy ideológia mentén. Aztán később – vagy inkább: megkésve – rájövünk, hogy nem egy eszme boldogítja az embert, hanem ideológiák, vélemények összessége és ütköztetése. Boldog ifjúságom jut eszembe, amikor még tényleg elhittük, hogy a szocializmus megreformálható és ebben a tudatban tervezgettük a jövőnket. Elvakultak és elkötelezettek voltunk. Azóta sok víz lefolyt a Dunán és felfogtuk, mi a különbség a „népi demokrácia”, a „polgári demokrácia” és a jelző nélküli demokrácia között.

Most félelemmel vegyes borzongással tapasztalom, hogy élnek még közöttünk elkötelezettek.

Posted in Uncategorized | Leave a comment

Az irigység rossz tanácsadó

Sok minden van, ami megkeseríti az életünket. Bármilyen furcsa is, sokszor mi magunk vagyunk a kiváltó okok. Akkor jutott ez eszembe, mikor egy falusi vendéglátóval beszélgettem bakonyi barangolásaim során. Ő elmesélte nekem, hogy lovainak legelőt keresve botlott egy jó szándékú Emberbe, aki megengedte neki, hogy parlagon heverő földjén ellegelésszenek négylábú barátaink. Egy darabig ment is a dolog, de az Ember egyszer csak azzal a hírrel jött vissza, hogy takarodjanak a lovak az ő legelőjéről, nincs ott semmi keresni valójuk. Nem tudni, mi történhetett, de a legvalószínűbb hogy az Ember találkozott az Asszonnyal, aki – állítólag más falubéli „nőemberekhez” hasonlóan – a nadrágot hordja a családban, s mint ilyen, a Végső Döntések meghozója. „Keresd a nőt!” Ez a mondás jut eszembe gyakran, mikor valami látszólag érthetetlen történik körülöttem. Elnézést kérek azonban minden jóérzésű és jó szándékú hölgytől, mert hogy olyanok is vannak szép számmal, de jelen esetben sajnos olyan társuk állhat a háttérben, aki villanypásztorral és bírósággal fenyegeti azt, aki kérni mert tőle valamit. Legalább is az Ember hirtelen megváltozott viselkedése erre enged következtetni.
Nem szívesen lennék most az Asszony helyében. Elképzelem, amint reggel felkel, belerúg a lábatlankodó macskába, majd odaégeti a tejet, amit reggelire szán korhely férjének. Aztán elmegy a boltba, leszidja a pénztárost, mert rosszul adott vissza és úgy megy el a szomszédja kerítése mellett, hogy letaposson néhányat a járda mellé ültetett virágai közül. Így telik a napja. Este aztán, mikor egy végigdühöngött nap után feltálalja a romlott pörköltet a családnak, meg van győződve róla, hogy az egész világ ellene van, senki nem segít kimászni a pénztelenségből, hiába minden próbálkozás. Közben eszébe sem jut, hogy ő maga minden bajok forrása, neki kellene megváltoznia, hogy jobbra forduljanak a dolgok.
Kezdhetné mindjárt azzal, hogy lovakat enged a legelőjére…
L. S.

 

Posted in Uncategorized | Leave a comment

Fasizálódásunk tünetei

(Ezt az esszét egy barátom írta, név szerint Búzás Huba. Minden szavával egyetértek. L. S.)

 

Tegnap a magyar parlamentben egy ellenzéki képviselő interpellációjára a kormány nevében válaszoló miniszterelnök-helyettes (egyébként közigazgatási és igazságügyi miniszter) szánalmas mellébeszélései juttatták eszembe Bibót, akinek nézeteire valaha a miniszterelnök is kedvtelve hivatkozott. Hát, hivatkozzunk: „1945-ben, amikorra a Horthy-rendszer tökéletesen diszkreditálódott, a hozzá való kapcsolódást döntő kérdésnek tekinteni… politikai tévképzet” – írta Bibó István egyik levelében (az 1970-es évek végén) Borbándi Gyulának , bírálva az író Ungarische Populismus című könyvében (Donáth György utolsó szó jogán elmondott beszéde kapcsán) megfogalmazott vonatkozó álláspontját. Véleményem szerint – habár csak pártokhoz nem tartozó demokrataként, ill. mindössze a Józan Ész Társaság tagjaként formálhatok véleményt – 2012-ben a fél- (vagy egészen?) fasiszta Horthy-rendszer politikai, államjogi, kulturális – egyébként erkölcstelen – értékrendjéhez bármi módon kapcsolódni nemcsak politikai tévképzet, hanem anakronizmus, más szóval súrolja a gyengeelméjűség határát, mondhatni politikai debilitás. Nevetségesnek mondanám, ha nem lenne tragikus.

Voltaképpen ezt tette szóvá interpellációjában a Demokratikus Koalíció Párt képviselője (Vadai Ágnes) tudakolva: miért asszisztál a kormányzó párt ahhoz, hogy a múlt század első felében háborús bűnöket elkövetett Horthy kormányzónak ország szerte szobrokat állítsanak, emléktáblákat avassanak, tereket nevezzenek el – láthatóan az egykori rezsim baljós szellemének újra-honosítása végett?
Manapság eme kérdésre sokan – hazafiak, tehát jobboldali konzervatív demokraták is – azt válaszolják: a kormányerő dehogy „asszisztál”! Maga kívánja előmozdítani hajdani jelképek, szokások és berendezkedések (lásd: Kossuth-tér visszarendezése!) új „hagyomány-teremtő” használatával a letűnt rezsimhez fűződő politikai-kulturális, szellemi „jogfolytonosság” megteremtését. A Jobbik-kal karöltve.
Az interpellációra válaszolni kénytelen miniszterelnök-helyettes érdemi válasz helyett persze másról beszélt (mint Bodóné, amikor a bor árát kérik tőle). Egyidejűleg az ellenzéki képviselőt – a rasszista Jobbik-képviselők artikulálatlan üvöltözéseitől támogatva – a kormánypárti többség sértegető megjegyzésekkel hallgattatta el.
Pedig csak mit kellett volna tenniük? Kidülleszteni beesett mellüket és odavágni az okvetetlenkedő ellenzékinek: bizony, a Horthy-rezsim egykori fasisztái – ha látnák! – méltán lennének büszkék reánk, mai utódaikra, hiszen mindössze röpke két év alatt alkotmány helyett olyan „alaptörvényt alkottunk”, hogy minden demokrata (és nem-demokrata is) belegebedt. Na és az semmi, hogy addig-addig „nyomultunk”, amíg leigáztuk a számvevőszéket, a választási bízottságot, a versenyhivatalt, a pénzügyi szervezetek felügyeletét, az ügyészséget, a helyi közigazgatást, megszereztük az államfői posztot? Horthy, lehet, el se hinné, hogy ma már uraljuk a médiahatóságot (micsoda média-törvényt hoztunk! az EU testületei azóta rágcsálják a körmüket); az ellenzéknek fél tv-csatornája van, a Klubrádió hörög, pár lapjuk újságírói berezelve. Kádereinkkel töltöttük föl az Alkotmánybíróságot, megnyestük jogkörét, korlátoztuk a sztrájkjogot, a munka törvénykönyvét kiheréltük, a szakszervezetek sehol. Lefejeztük a bírói kart (egy farsangi nyugdíj-rendelettel), az igazságszolgáltatás ma már tudja, hol lakik az Isten! Hoztunk egy 16 %-os egykulcsos adótörvényt a tehetősebbek javára (ránk szavaznak legközelebb is, a többi csóró meg azért, hogy szót emeljünk „magyarságuk” érdekében az Unióval szemben). Hogy elkoboztuk a polgárok magánnyugdíjpénztári vagyonát (amely polgárjogi szerződések ezrein nyugodott), meg sokak rokkantnyugdíját azzal, hogy dolgozzanak a restek (hiszen lesz egymillió új munkahely)? Úgy köll, a hiányokat „a komcsik” okozták! Ez persze nem igaz, de ki tud ennek utána számolni? Hja, és amire Mussolini is irígykedve nézne: az új választójogi törvény! Neki ugyan 1922-ben sikerült olyan választójogi törvényt fabrikálnia, amely attól kezdve eleve biztosította az olasz fasiszták biztonságos parlamenti többségét, de ennyire rafináltat még ő se tudott kieszelni: 30 %-kal több szavazat se lesz elég a többi pártnak ahhoz, hogy nyerjenek; de még 35 %-nál is nekünk áll a zászló (esetleg az árpádsávos).
Egyszóval minek is kéne letagadni (no, a miniszter úr nem is tagadta), hogy a mai kormányerő egyenes politikai-kulturális-szellemi leszármazottja példaképének, a Horthy-rezsimnek (netán Mussolini érájának). Történetesen így ítélte meg törekvéseit a Magyar Ellenállók és Antifasiszták Szövetsége is, amikor május 23-án nyilatkozatot tett közzé a „Horthysta restaurációs törekvések” elleni fellépés szükségességéről. Mert tény: a kétharmados parlamenti többséggel rendelkező kormányerő régóta inkább szurkol a rasszista Jobbiknak, semhogy fellépne ellene (olykor biztogatja), amikor a szélsőjobb párt Budapesten (például május 12-én) tiltakozó felvonulást tart „a kizsákmányoló Európai Unió és az IMF ellen”, hisz az – mondanivalója lényegét tekintve – azonos a Fidesz ihlette korábbi ún.”Békemenet”-tel, amely szintén a „gyarmatosítás” ellen tiltakozott. Mindkét tüntetés felvonulóit láthatóan nem zavarta, hogy az ország 2004 óta az Unió teljes jogú tagja, se az, hogy anyagi támogatásai segítik gazdasági-társadalmi felzárkózásunkat. A józan ész felől nézve nemcsak a tények riasztó nem-ismerete, hanem a gondolkodás hiánya is lesujtó: a résztvevők és egyetértők szellemi állapota egyaránt aggodalomra ad okot.
Na, de ne túlozzunk: Horthynak sem kellene szégyenkeznie, ha netán mai politikai ivadékai lebecsülnék történelmi bűntetteit. Mert számoljunk csak: már 1938 májusában meghozatta az első zsidótörvényt. A náci Németország oldalán hadba lépett a nagyhatalmak ellen. Mint legfőbb hadúr halálba küldte a fél magyar hadsereget. A magyar államapparátus hatékony közreműködésével hozzájárult 437.000 zsidónak minősített magyar deportálásához, melyből 370.000 magyar állampolgárt (többek közt százezernyi gyermeket, öreget) gázosítottak el; azaz 1944 március 19-én beleegyezett „a zsidókérdés végleges megoldásába”, amit 1944 október 16-án nyilas puccs fejezett be.
Az e tárgyban megkérdezett miniszterelnök-helyettes tehát nem állt a helyzet magaslatán: nem mert dicsekedni a kormányzó párt és a kormányzó úr politikai-kulturális- szellemi nézetazonosságával (már ami az ország kormányzását illeti), hanem – valljuk be – frusztráltan mellébeszélt. Bezzeg, amikor ő kérdezett a minap! Mint igazságügyminiszter karakánul járt el! Felszólította a különben is kicsontolt bírói hatalom egyik legfelsőbb bíráját, a Kúria elnökét, hogy vizsgálja felül az utóbbi időszak ítélkezési gyakorlatát, majd szakvéleményben jelentse: az megfelel-e a társadalom elvárásainak, kellő szigort mutat-e; különösen az olyan kiemelkedő bűnügyekben, mint amilyen az elhíresült Cozma-gyilkosság volt, mert az első fokon életfogytiglani fegyházra ítélt három fővádlott büntetését április végén jelentősen enyhítette a Győi Ítélőtábla. Erre erősített rá szintén „kellő hozzáértéssel” a kormány feje a parlamentben egy jobbikos képviselő ítéletet kifogásoló felvetése nyomán. Kijelentette: a fellebbviteli bíróság ítéletét legszívesebben ugyancsak kifogásolná négyszemközt, mert egyetért a jobbikos véleménnyel, de ezt nem teheti a nagy nyilvánosság előtt. Még azt találnák gondolni, hogy a miniszterelnök nyomást akar gyakorolni az igazságszolgáltatásra.
A miniszterelnök és minisztere ilyetén közéleti szerepléseinek csak három „kányája” van. Az egyik: beosztásuknál fogva a végrehajtó hatalomhoz tartoznak; s mint ilyenek se a parlamentben, se azon kívül nem szólíthatják föl a bírói hatalom egyetlen tagját se holmi „szakértői vélemény” szolgáltatására, mert arra azok egyfelől nem kötelesek, másfelől nem „szigorúan”, hanem igazságosan kell ítélkezniük. A másik: nem a társadalom elvárásainak kell megfeleltetni a bírósági ítéleteket, hanem a hatályos törvényeknek (amelyeket a bizonyítási eljárás eredményeként alkalmaz a bíróság; azaz nem a parlament és nem a kormány tagjai!). A harmadik: mind a miniszterelnök, mind minisztere – természetesen „akaratuk ellenére” – erőszakos fellépésükkel tényleges nyomást gyakoroltak a ma már távolról sem független igazságszolgáltatásra. Ami – a hatalommegosztás elvének pimasz figyelmen kívül hagyása esetén is – tilos. Hogy mindez számukra nem evidens, megértéssel kezeljük. Mert bár jogvégzettek, a miniszter nem jutott túl a bírósági fogalmazók ismeretein, a miniszterelnök addig se.
Szó, mi szó, „nagy bóna” ez! De a megoldás egyszerű: a valóban demokráciát akaró pártok és népmozgalmak egységfrontjának legközelebb olyan országvezetőket kell választaniuk, akik valamivel többet tudnak, mint egy frissen végzett bírósági fogalmazó, esetleg annyit is, mint a Demokratikus Koalíció interpelláló parlamenti képviselője, akibe megpróbálták beléfojtani az igazság hangját.

Posted in Uncategorized | Leave a comment

Ha én…

Ha én hivatásos bajkeverő lennék, vagyis politikus, már régen felráztam volna ezt az országot az apátiából. Mert csak ennyin múlik a dolog.
Gyöngyöspatán mi történt? Összejött 10-20 ember, akinek az IQ-ja összesen nem volt 50 és róluk írt a fél világsajtó. Szóval, ha valaki komolyan gondolja, akár házról-házra, vagy kocsmáról kocsmára járva csodát tudna művelni. Goebbels megcsinálta, pedig úgy nézett ki, hogy rossz volt ránézni. Akkor egy szép szál, 186 centis fickó miért nem tudja véghezvinni ugyanezt? Miért? Mert nem akarja. Kockáztatni kellene. Karriert, és talán vagyont is…
Főállású gyávákkal van tele az ország.

Posted in Uncategorized | Leave a comment

Épít, vagy rombol az állatkert?

ImageTalán furcsa a címben feltett kérdés, de nem egészen alaptalan. Bizonyára sokan emlékeznek még arra, hogy 2010-ben nagy botrányt kavart a Veszprém Zoo előtti pavilonok lebontása. Az állatkert igazgatója szerint ezzel egy korábbi időszak elavult örökségétől sikerült megszabadulni, ami nem csak az épületek kinézetére, de a működtetésük körüli kusza állapotokra is utal. Az azonban téved, aki azt hiszi, hogy mindez Török László döntése alapján történt.

A veszprémi állatkertnek a városi önkormányzat a tulajdonosa, s mint ilyen döntési jogkörrel rendelkezik a zoo-ban lezajló beruházásokról, nota bene a bontási munkálatokról is. Az szinte másodlagos kérdésnek számít ebben az esetben – persze nem elhanyagolható – hogy az állatkert vezetésének mi a szándéka, a végső döntés úgyis a közgyűlésé, amelyik a zoo költségvetését is jóváhagyja.

Mint Török Lászlótól, a Veszprém Zoo igazgatójától megtudtuk, igen nagy ellenállást kellett letörni, hogy a jelenlegi – már rendezettnek nevezhető – viszonyok kialakulhasanak. Támadások (néha fenyegetések) most is érik, de az ő lelkiismerete tiszta, hiszen minden, ami eddig történt a vadaspark körül, az a jövőbe mutató beruházás. Így az elmúlt években átadott kölyökdzsungel, a csimpánzvilág és az afrika-ház is csak növelte az állatkert vonzerejét, s ezt a látogatók számának emelkedése is visszaigazolta. Ugyanígy, szakmai körökben is elismeréssel – néha némi irigységgel – figyelik a kollégák azt, ami Veszprémben zajlik.

Külön kérdés a kiszolgáló létesítmények, a büfék, étkező helyek sorsa, hiszen abban Török László a következetes színvonal emelés és – ha lehet ezt mondani – az „árkontroll” híve. Mindezt úgy, hogy az állatkert előtt működő, tőle teljesen független vállalkozók szabják meg az árakat, nem lehet megoldani, ezért volt ő is amellett, hogy legyen beleszólása az általa üzemeltetett intézménynek – mint a közönség legfőbb vonzerejének – az árak alakulásába.

Az összes célt végül is úgy lehetett elérni, hogy a zoo területén hoztak létre büféket, úgy szerződve a vállalkozókkal, hogy áraikat is „kordában tartják”. Török László említi, hogy melyik veszprémi gyorsétkezde árait tekinti irányadónak. Nem azért, mert szeret oda járni, hanem véleménye szerint ez az, ami a mai viszonyoknak megfelel. Így senki sem érezheti  becsapva magát, vagy azt, hogy az állatkert visszaél monopol helyzetével.

A városban egyébként az a szóbeszéd járja, hogy az igazgató azért „romboltatta le” (mint láttuk, ez nem az ő döntése volt) az állatkert előtti pavilonokat, hogy a saját rokonait, ismerőseit „helyzetbe hozza”. Az igazgató ezeket a vádakat is határozottan visszautasítja. A működtetők személyéről szintén nem ő, hanem egy illetékes bizottság döntött, megfelelő szempontok alapján. Szép is lett volna, ha a rokonait próbálja „benyomni” a nyertesek közé. Áll elébe bármi féle vizsgálatnak, mint hogy volt is része bőven ilyenekben az utóbbi néhány Ennek ellenére számos fenyegetést kapott már (meg is nevezi az üzletembert, aki a dolgok mögött áll), de ezeket a fenyegetéseket szintén rossz helyre címezték. Más kérdés, hogy van egy étterem – az Erdei étterem és panzió – amelyiknek direkt konfliktusa van a zoo-val, de ez is abból fakad, hogy a panzió az állatkert területére építkezett. A vendéglő „egyéni problémája” az is, hogy szobái kicsik és saját parkolóval sem rendelkezik. (A legutóbbi bérlő állítólag emiatt becsapva is érzi magát egy kicsit.)  A helyzetet – együttműködéssel – meg lehetne oldani, erre az állatkert részéről született is javaslat. Mégpedig úgy, hogy lehetőleg mindkét fél jól járjon. A vendéglő működtethetne egy teraszt az állatkert területén, mely utóbbi egy hosszú távú bérleti szerződéssel biztosítaná saját érdekeit. Ez az üzlet sem jött össze.

S ha már az étteremnél tartunk, azt is beszélik „rossz nyelvek”, hogy azért nem volt a Gulya-dombon május elsejei rendezvény, mert azt „Török megtiltotta, sőt, az Erdei vendéglőt sem engedte kinyitni.” Az igazság ezzel szemben az, hogy a május elsejei rendezvény megszervezésére a városnak kellett volna megkérnie (és ehhez anyagi eszközöket biztosítania) az állatkertet. Ez nem történt meg – a legutóbbi takarékossági intézkedések fényében ez érthetőnek is tűnik. Török László saját szakállára nem rendezhet városi eseményt, hiszen nem vállalhatja annak kockázatát (ami már előfordult), hogy például egy mutatványos vállalkozó úgy lép le a rendezvényről, hogy ki sem fizeti tetemes villanyszámláját.  Az Erdei vendéglő üzemeltetésébe pedig külső személynek nincs beleszólása. Más dolog az, ha esetleg egy hatóság tilalma, vagy egyéb üzleti érdekek miatt nem működtetnek egy vendéglátó helyet.

Posted in Uncategorized | Leave a comment

Baj van

Bizony, nagy baj van. Most éppen – ha nem is jószántából – a Tűzoltóság akar egyet ütni a társasházakon. A hírek szerint központi előírás, hogy 18 milliárd forintot (nem tévedés!) KELL beszedniük különböző büntetések formájában, hogy működésüket fenntarthassák. Azaz a politikusok megint a szegény embereket akarják egymásnak ugrasztani, hogy saját ostobaságaik következményeit enyhítsék valamelyest.

Nem tudom, „odafönt” látják-e, hogy milyen folyamatok indultak máris el a társasházakban. Olyan erjedés, aminek „illata” nemsokára a Parlamentben is érződni fog. Egyre nagyobb azok száma, akik nem fizetik a közös költséget, még akkor sem, ha képesek lennének rá. Arra való hivatkozással, hogy „mások helyett” (vagyis azok helyett, akik képtelenek fizetni) ők nem fizetnek, így már maguk helyett sem.  A társasházak ez által működésképtelenné válnak és nem hogy a felújításra, de a villanyszámla, a fűtés, szemétszállítás és gáz kifizetésére sem marad pénzük.  Van úgy, hogy egy ötven négyzetméteres lakásban több mint húszan laknak, és ha a közös képviselő a közös költséget kéri tőlük, kérdéssel válaszolnak: Nem tudna inkább egy kis kenyeret hozni…?

Ebben a helyzetben döntött úgy a kormány, hogy rendeletileg előír olyasmit, amit képtelenség teljesíteni. A társasházak lépcsőházában például egyetlen cserép virág sem lehet, minden elzáró szerelvényen lógnia kell egy táblának, mi is az tulajdonképpen, menekülési útvonal kifüggesztve, érvényes tűz-, elektromos- és villámvédelmi felülvizsgálati jegyzőkönyvet kell produkálni. Elég egy ott felejtett muskátli és máris több tízezres a bírság. Meg is mondták a tűzoltók: „Olyan nincs, hogy ne találjunk valamit…” Mikor a színesfém tolvajok a tűzoltó vezetékek kupakjait lopkodják, a társasházak kezelői, a közös képviselők és intéző bizottsági elnökök heroikus küzdelmet folytatnak az egyre szegényedő lakókkal, hogy a kezelésükben lévő házak pénzügyi egyensúlyát megtartsák. Közműszolgáltatók, karbantartók, biztosítók a megmondhatói, ez egyre több helyen nem sikerül.

„Megnyugtatásképpen” néhány napja közölték bírósági források, hogy a kilakoltatási moratórium felfüggesztése után sem kell tömeges árverésekre számítani, talán ha háromszáz lesz az idén.

Uraim! Egy is sok! Próbálják már meg átélni azt az érzést, hogy valaki önhibáján kívül (mondjuk egy nagyképű politikus meggondolatlan kijelentése miatt elszabadult forintárfolyam következtében) az utcára kerül, egy élet munkáját, saját házát hagyva bankok martalékául. .. De a nagy kínálat miatt az ingatlanok értéke is a pincében van, nem hogy a bankhitelt, de még a sor végén kullogó közös költség elmaradást sem fedezi. A törvényben biztosított jelzálog bejegyzés csak soha meg nem térülő költség lehet.

Tudjuk, nem csak társasházakban lakók tízezrei próbálnak kijönni havi 20-50 ezer forintos jövedelmükből, miközben a kormány a „gazdasági szabadságharc” jegyében méregdrága piaci hiteleket vesz fel az EU-val való kiegyezés helyett. A nagy fene nemzeti önérzetünk árát fizetjük, miközben kormányzati szóvivők és egyéb ingyenélők milliós fizetésük „mögül” osztják az igét. Nyögjük az egykulcsos adó terheit, ami „igazságos módon” 16 százalékot vesz el nyomorgó nyugdíjastól (járadékostól!) és milliárdos iparmágnástól egyaránt. ..

Szóval baj van a társasházakkal. De a baj egyre csak nő az impotens gazdaságpolitika miatt. Nagyon elkelne már egy új szellemű irányítás, egy új kiegyezés-féle ennek az országnak. Talán egy új „házmester” is kellene…

Posted in Uncategorized | Leave a comment